6. rész #Mint egy zsák krumpli

Köszönöm a kommenteket<3
Elnézést, de adódott egy kis technikai problémám:DD (K*rva Blogger:DDD)
Sajnálom, hogy rövid, de nem vagyok otthon. Igyekszem, de még bele kell melegednem:$$
Pár komi után kövi:)
Jóolvasást<3 xx

#Mint egy zsák krumpli

Tim-Sajnálom-A szórólap-Szilencium

  -  Szóval, Olivia - mosolyodik el, de mielőtt folytathatná, közbevágok.

  -  Légyszí, csak Liv - fintorgok, mire felnevet.

  -  Akkor, csak Liv, ez a Bieber gyerek jófej?

  -  Talán ha nem a legjobb barátjától kérdeznéd, őszinte választ kapnál - kacsintok, mire felnevet. - Kicsit egós, de jófej. Nagyon szeretem - mosolyodok el, mire Tim bólint.

  -  Akkor nem lesz gond? - vonja fel a szemöldökét.

  -  Kell egy kis idő, míg megszokod, de utána szerintem nem, nem lesz gond - vonok vállat, folytatnám még, de hirtelen megszólal a telefonom. A kijelzőn egy "Dinka<3"felirat jelenik meg, mire felsóhajtok. - Mennem kell.

  -  Akkor még összefutunk - mosolyodik el, majd ismét megragadja a bőröndje fogantyúját és el is tűnik, én pedig fáradtan mosolyogva ugyan, de ismét egy tonnányi vállamra nehezedő súllyal felveszem a telefont.

  -  Igen?

  -  Cingár, kérlek! Merre vagy? - hallom Justin kétségbeesett hangját.

  -  Lent a lépcsőnél. Illetve - fordulok körbe -, már az ajtónál.

  -  Ne mozdulj, mindjárt ott vagyok - és ki is nyomja.

  -  Neked is szia - grimaszolok, mire két kar fonódik a derekam köré és valaki a fülembe suttog:

  -  Neked is, Cingár! - nevet fel halkan Justin.

  -  De dinka vagy! Megijedtem - szorítom tenyerem a mellkasomra, ahonnan a szívem ki akar ugrani. De vajon azért, mert megijedtem...?

  -  Ne haragudj rám - fordít magával szembe és megölel.

  -  Azért, mert megijesztettél, vagy mert...?

  -  Mert olyan hirtelen zúdítottam a nyakadba és kiabáltam és...

  -  Nincs semmi baj, oké? Ezt nem lehetett nem zúdítani. Tény és való, hogy elmondhattátok, volna, de mindegy. Csak még fel kell dolgoznom, oké? - ismét érzem, hogy a könnyek szúrni kezdik a szememet. Nem akarok sírni.

  -  Oké, oké?

  -  Oké - mosolyodok el. Tudja, hogy a kedvenc könyvem. (John Green - Csillagainkban a hiba)

  -  Akkor felmehetnénk? Mindjárt szilencium - húzza el a száját.

  -  Oké, gyere - sóhajtok, majd megfogom a kezét és magam után húzom.

   Belépek a szobánkba, ahol Nat nagyon keres valamit.

  -  Mi kéne? - ülök le a székemre.

  -  Nem találom a pulcsim - néz rám eszelősen.

  -  Oké, azt amelyiken majdnem keresztül estem befele jövet? - mutatok a földre, mire felnevet és felveszi. - Hé, az mi? - hajolok le a papírért, ami a pulcsiból csúszott ki.

  -  Nem tudom - von vállat barátnőm is.

  -  Szeretettel várunk titeket a jövőhét pénteken tartandó iskolakezdő bálra! Este nyolctól a tornateremben, csakis estélyiben és lehetőleg párban! - olvasom fel hangosan.

  -  Ajj mááár - húzza el a száját Nat.
  -  Tudom - bólogatok. egyetértően. - Legalább annyi kedvem van menni, mint egy zsák krumplinak...
   Felsóhajtok, majd felmászok az ágyra egy kis alvási szándékkal, de hirtelen elhangzik a jelző csengő, mire visszafordulok és egy gyors mozdulattal mindent besöprök a táskámba, ami az asztalomon van, reménykedve abban, hogy talán a holnapi óráimra is tudok majd készülni.
  -  Indulhatunk már? - fordulok vissza nyűgösen, mire Nat bólint egy aprót, de megbotlik és kiborul a táskája.
  -  Mi van veled? - hajolok le és segítek neki összepakolni.
  -  Háthát... - kezdi, de elpirul.
  -  Hajjaj, na mesélj csak! - állunk fel, de ismét a levegőbe hasít a csengő irritáló hangja, de ez már a szilencium kezdetét jelzi. Mind a ketten megdermedünk, majd rohanni kezdünk.
   Lihegve esünk be a könyvtárba, mire mindenki felénk fordul.
  -  Nocsak, nocsak... Lányok, csak nem elkéstünk? - vigyorog gúnyosan Kapcsi, miközben leengedi maga előtt a jól megszokott újságát.
  -  Ööö... - túrok zavartan a hajamba és igyekszek nem foglalkozni a rám szegeződő tekintetekkel.
  -  Ellenőrzőket, igazolatlan! - mondja nyugodtan, majd a padjára mutat. Kirángatom a sok tankönyv közül a kis füzetet és levágom az asztalra. A csattanás fülsüketítően hangzik a síri csendben. Persze mindenki megdermed és visszafojtott lélegzettel figyel. Huhú! Ezek szerint ez az első ilyen eset.
  -  Valami problémája van, kisasszony? -kérdezi ingerülten.
  -  Nincsen - mosolyodok el, majd hátat fordítok neki.
  -  Akkor kérem foglaljon helyet - emeli fel hangját. Veszíteni valóm már úgy sincs. Igazolatlan és kész. Kapcsi nem szórakozik.
  -  Jó vicc volt! - kacsintok, majd az ajtó felé indulok.
  -  De tanárúr! - áll fel hirtelen Justin, mire mindenki felé fordul, köztük én is. Választ nem várva folytatja. - Csak 40 másodpercet késtek!
  -  De késtek! - kiabál. - És ha bármi problémád van, a hölgy után lehet fáradni, világos? - ordítja. Kész, bukás lesz évvégén.
   Aztán Justin az asztalához fordul. Azt hiszem, hogy leül és befogja, de nem. Fogja magát, a cuccait egy gyors mozdulattal a táskájába sepri, majd elindul felém és megáll mellettem.
  -  Jaj, ogy felejtsem már el! - kap a fejéhez. Belenyúl a táskájába, odasétál a döbbenettől holtravált Kapcsihoz, óvatosan mosolyogva lerakja az ellenőrzőjét az asztalra, majd ennyit mond: - Legyen szép napja! - majd megfogja a kezem és kihúz a könyvtár ajtaján.
   Hallom, ahogy a taps és a füttyögés életre kel a teremben, de persze Kapcsi, mint minden mást, ezt is elintézi egy hatalmas ordítással, amitől még 5 perc után is cseng a fülem.

5. rész #Ami sok, az sok(k)

Húú:) Derégvoltrész:$ Viszont a mai CSAK Brigii Buraié <3 mert csak ő jelezte, hogy hiányolja a részeket:3
De most, hogy végre teljes gőzzel folyik a nyár, unaloműzésként ismét belefogok a történetem folytatásába:) Azért remélem tetszeni fog:$
Néhány komi után rész:) <3
Jóolvasást<3 xx

#Ami sok, az sok(k)

A titok-Vége-Hír-Az ajtó-Az új szobatárs

   Komolyan azt hittem, hogy meghalok, de az utolsó pillanatban valaki elkapja a karom. Nem látom megmentőm, de miután felhúz, a nyakába borulok .

  -  Ilyet se csinálj többet! - markol a pólómba a hátamnál, én pedig úgy szorítom magamhoz, mint még soha. - Eléggé megijedtem...
  -  Hát még én... - kapaszkodok széles vállaiba és próbálok megnyugodni. Az egyik kezével a hátamat kezdi simogatni, mire légzésem lassul. Mellkasába fúrom az arcom és veszek egy szaggatott levegőt. Jó illata van. Ezt már régebben is megállapítottam.
   Pár pillanattal később elengedem és az ajtóban álló, falfehér Ryan-re nézek. Egyből odaszaladok hozzá és megölelem. Szorosan kapaszkodik belém, én pedig érzem, hogy nagy baj van.



***

   Az utolsó bőrönd is bekerül a kocsi csomagtartójába. Szomorúan fixírozom a Marten's-em orrát, majd belerúgok egy kavicsba. Pattog egy párat, majd megáll Justin lábánál. Felnézek az arcába, mire óvatosan elmosolyodik. Azonnal viszonzom, mint az esetek 99,999%-ban, majd egyszerre Ryan felé fordulunk.

  -  Köszi srácok, tényleg... - suttogja rekedt hangon, majd tétován felém lép, hogy megöleljen. Mosolyogva kulcsolom át a nyakát és egy kicsit lábujjhegyre állok, hogy meg tudjon csókolni.

   Mikor a kocsi elhajt, elindulok befelé. Ma nem kellett bemennünk órákra. /Kiesett egy órányi szenvedés Kapcsival!:D/ Szórakozottan indulok el a lépcső felé, mikor valaki elkapja a karom, majd szembe fordít magával.
  -  Minden oké? - kérdezi Justin érdeklődve.
  -  Persze, csak fáradt vagyok - vonok vállat, majd felsóhajtok.
  -  Új szobatársat kapok - húzza el a száját, mire halványan elmosolyodok.
  -  Sok sikert hozzá - kacsintok, majd kiszabadítom magam szorításából és elindulok befelé. Egy pillanatra azt hiszem, hogy megállít, hogy utánam szól. De nem. Még a folyosó végén levő lépcső aljánál is érzem a hátamba lyukat égető pillantását.
   Felmászok az ágyamra és úgy, ahogy vagyok, el is alszok. Elég kemény éjszakám volt. Az alvás szóba se jöhetett.
   Most pedig kicsit szeretném kipihenni magam. A legegyszerűbbnek az bizonyul, hogy felveszem a fejhallgatóm és kizárom a külvilágot. Sajnos a szobatársammal együtt.
   Tehát arra keltem, hogy a telefonom rezegni kezd és Nat ideges hangját hallom.
  -  Beengednél, te foggyos? - förmed rám.
  -  Miért, nincs kulcsod? - dörzsölöm meg a szemem.
  -  De van! Csak valaki nagyon okos, belülről bezárta és benn hagyta a zárban a sajátját! Nem tudod, hogy vajon ki lehetett az? - kérdi gúnyosan, mire halkan felnevetek és lemászok az ágyamról.
  -  Szia! - nyitok ajtót, mire Nat megcsapja a homlokom.
  -  Hülye gyerek! - kerül ki és rogy le az asztala előtti rózsaszín székre.
  -  Kapcsi lefárasztott, mi? - emelgetem a szemöldököm.
  -  Nagyon vicces vagy! Azt mondta, lógósoknak egyest ad!
  -  Tök mindegy, mindenkinek egyest ad, ha lógunk, ha nem - kacsintok, mire felnevet.
  -  Hogy van Ryan? - kérdi, miközben egy laza kontyba köti a haját.
  -  Szarul... Egy ideig biztos nem látjuk... Legalábbis míg az apja fel nem épül... - vonok vállat szomorúan.
  -  Justin-nal mi van? - vonja fel szemöldökét, mire értetlen arckifejezés ül az arcomra.
  -  Mi lenne? Új szobatársat kap, amíg Ryan nincs. Bár nem tudom miért. Ha visszajön, akk... - kezdem, de elakadok, HA visszajön...
  -  Gondolod, hogy...? - nem fejezi be. Tudom, mire gondol.
  -  De miért ne jönne vissza? Csak egy baleset volt. Infarktust kapott, nem? - kutatok kétségbeesetten a telefonom után.
  -  Nem tudom! Ki tudja, milyen következményekkel járt? - harap alsó ajkába, miközben valakinek nagyon gyorsan ír egy SMS-t.
  -  Stroke... Nem tudom! Fel kell hívnom Ryan-t! - de nem kell. Ugyanis a következő pillanatban kopogtak. Az ajtóhoz lépek és kinyitom (ismét). Justin áll előttem.
  -  Bejöhetek? - kérdezi halkan. - Beszélnünk kell, most! - tol arrébb az útból, bejön, majd becsukja maga mögött a bejáratot.
  -  Nem ártana, ha minket is beavatnál! - fakadok ki, mire lenyom a székemre.
  -  Ryan nem fog visszajönni! - kezdi, mire felnevetek.
  -  Te hallgatóztál? - háborodok fel.
  -  Nem, én szóltam neki - suttog Nat.
  -  Mi van? - esek kétségbe. Az elég régóta gyakorolt nyugodt maszk lehullik az arcomról és helyette kiül rá a zavarodottság és a pánik.
  -  Ryan szeret téged, ezért nem akarta elmondani. A hivatalos jelentés szerint az apja stroke-ot kapott és meghalt.
  -  Meghalt? - csattanok fel. - Mi van? Istenem, beszéljetek már érthetőbben!
  -  Azt csinálnám! - kiált rám Justin, mire befogom. Ideges, idegesebb, mint akármelyikünk. - Szóval - folytatja halkabban -, Ryan-t apját, Mr. Butler-t lelőtték. Ryan tudta, hogy az apja mivel foglalkozik, ezért számított rá, hogy ez megtörténhet, de hogy ilyen hamar... - temeti arcát két tenyerébe. - Ryan azért nem mondta el, mert meg akart téged óvni.
  -  De mitől? Mégis mi a francért hazudott nekem? - dühöngök. - Te tudtál róla! Még neked is elmondta! - fordulok Nat felé flegmán.
  -  Mert szeret téged, nem érted? - emeli fel hangját barátnőm is, miközben Justin merevem bámul maga elé.
  -  Semmit nem tudsz, igaz? - kérdi halkan, mire bólintok.
  -  És szeretnéd tudni? - emeli rám tekintetét, mire nem bírom. Elsírom magam. - Jaj, Cingár! - lép elém és átölel, de én csak sírok. Ez így sok, nem értem, eleve gyenge az idegrendszerem. - Szeretnéd tudni? - suttogja a fülemben, mire bólintok. Justin elhúzódik tőlem, majd felül Nat íróasztalra, hogy velem szemben legyen. - Hát oké... - és elkezdte.
   Elmondta, hogy Ryan apja maffiózó, hogy veszélyes a munkája, hogy nagy ember volt, hogy a családja volt neki a legfontosabb, hogy Ryan engem szeretett a legjobban és azért nem mondta el, mert meg akart védeni. Elárulta azt is, hogy nem tudhatta, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik.
  -  De... - veszek egy szaggatott levegőt. - Miért nem köszönt el tőlem... örökre? Miért nem mondta el, hogy nem fog vissza jönni?
  -  Mert nem volt hozzá elég erős... - áll fel Justin, majd belenyúl a farzsebébe és előhúz egy borítékot, amit a combomra tesz, majd ismét megszólal: - Talán mégis! - nyom egy puszit a hajamra, majd Nat-tal együtt kisétálnak a szobánkból, kettesben hagyva a levéllel.
   Remegő kézzel veszem el a borítékot a combomról, majd kinyitom. A fehér papír könnyedén csusszan ki a helyéról. Széthajtogatom, majd meglátom Ryan fiús írását. Letörlöm a könnyeket az arcomról, majd  veszek egy mély levegőt és olvasni kezdek.

Kedves Liv,
El sem tudod képzelni, hogy mennyire sajnálom! Tudhattam volna, hogy ez lesz, de inkább nem akartam, egyszerűen csak veled szerettem volna lenni. Élvezni téged. Hogy mindig mosolyogsz, hogy nem törődsz semmi rosszal, hogy mindig optimista vagy. Ebből talán ragadt rám egy kicsi. Ezért nem gondoltam a most történtekre. Te voltál az, aki el tudta velem feledtetni az összes rosszat. Rengeteg dolgot köszönhetek neked, amiket nem fogok tudni meghálálni neked, talán soha. 
Viszont, amit most fogok mondani, fájdalmas lesz. Legalábbis nekem. Mert te vagy a mindenem.
Azt szeretném, ha többet nem gondolnál rám. Elfelejtenél és új életet kezdenél, nélkülem. Én ugyanezt fogom tenni. Szakítok veled. Soha többet nem fogunk találkozni, érintkezni, beszélni. 
Hogy miért? Mert vége van!

Ryan           

   Vettem egy mély levegőt, majd összegyűrtem a levelet és kidobtam a kukába. Magamra kaptam a pulcsim, zsebre vágtam a telefonom, majd kirángattam a gépből a Dr. Dre fejhallgatóm és felrakom a fejemre. Kivágódok az ajtón, persze kulcsra zárom azt, majd leszaladok a lépcsőn, ki az udvarra.

   A tervem az, hogy kimegyek innen, le a tópartra. Ez sikerülne is. De persze, hogy miközben törlöm le a könnyeket az arcomról és lépnék ki a hátsó nagy ajtón, valaki kívülről kinyitja azt és jól fejbe ver. Gratulálok Liv, ez vagy te!

   De amint felnézek, vissza is nyelem a kitörni készülő kiabálást.

  -  Szia, ömm... ne haragudj, megütötted magad? - fordult hozzám a srác. - Egyébként Tim vagyok, új srác! Valami Bieber új szobatársa... - kezdett el idegesen hadarni.

  - Szóval Tim - mosolygok -, valami Bieber legjobb barátja vagyok, Olivia!