6. rész #Mint egy zsák krumpli

Köszönöm a kommenteket<3
Elnézést, de adódott egy kis technikai problémám:DD (K*rva Blogger:DDD)
Sajnálom, hogy rövid, de nem vagyok otthon. Igyekszem, de még bele kell melegednem:$$
Pár komi után kövi:)
Jóolvasást<3 xx

#Mint egy zsák krumpli

Tim-Sajnálom-A szórólap-Szilencium

  -  Szóval, Olivia - mosolyodik el, de mielőtt folytathatná, közbevágok.

  -  Légyszí, csak Liv - fintorgok, mire felnevet.

  -  Akkor, csak Liv, ez a Bieber gyerek jófej?

  -  Talán ha nem a legjobb barátjától kérdeznéd, őszinte választ kapnál - kacsintok, mire felnevet. - Kicsit egós, de jófej. Nagyon szeretem - mosolyodok el, mire Tim bólint.

  -  Akkor nem lesz gond? - vonja fel a szemöldökét.

  -  Kell egy kis idő, míg megszokod, de utána szerintem nem, nem lesz gond - vonok vállat, folytatnám még, de hirtelen megszólal a telefonom. A kijelzőn egy "Dinka<3"felirat jelenik meg, mire felsóhajtok. - Mennem kell.

  -  Akkor még összefutunk - mosolyodik el, majd ismét megragadja a bőröndje fogantyúját és el is tűnik, én pedig fáradtan mosolyogva ugyan, de ismét egy tonnányi vállamra nehezedő súllyal felveszem a telefont.

  -  Igen?

  -  Cingár, kérlek! Merre vagy? - hallom Justin kétségbeesett hangját.

  -  Lent a lépcsőnél. Illetve - fordulok körbe -, már az ajtónál.

  -  Ne mozdulj, mindjárt ott vagyok - és ki is nyomja.

  -  Neked is szia - grimaszolok, mire két kar fonódik a derekam köré és valaki a fülembe suttog:

  -  Neked is, Cingár! - nevet fel halkan Justin.

  -  De dinka vagy! Megijedtem - szorítom tenyerem a mellkasomra, ahonnan a szívem ki akar ugrani. De vajon azért, mert megijedtem...?

  -  Ne haragudj rám - fordít magával szembe és megölel.

  -  Azért, mert megijesztettél, vagy mert...?

  -  Mert olyan hirtelen zúdítottam a nyakadba és kiabáltam és...

  -  Nincs semmi baj, oké? Ezt nem lehetett nem zúdítani. Tény és való, hogy elmondhattátok, volna, de mindegy. Csak még fel kell dolgoznom, oké? - ismét érzem, hogy a könnyek szúrni kezdik a szememet. Nem akarok sírni.

  -  Oké, oké?

  -  Oké - mosolyodok el. Tudja, hogy a kedvenc könyvem. (John Green - Csillagainkban a hiba)

  -  Akkor felmehetnénk? Mindjárt szilencium - húzza el a száját.

  -  Oké, gyere - sóhajtok, majd megfogom a kezét és magam után húzom.

   Belépek a szobánkba, ahol Nat nagyon keres valamit.

  -  Mi kéne? - ülök le a székemre.

  -  Nem találom a pulcsim - néz rám eszelősen.

  -  Oké, azt amelyiken majdnem keresztül estem befele jövet? - mutatok a földre, mire felnevet és felveszi. - Hé, az mi? - hajolok le a papírért, ami a pulcsiból csúszott ki.

  -  Nem tudom - von vállat barátnőm is.

  -  Szeretettel várunk titeket a jövőhét pénteken tartandó iskolakezdő bálra! Este nyolctól a tornateremben, csakis estélyiben és lehetőleg párban! - olvasom fel hangosan.

  -  Ajj mááár - húzza el a száját Nat.
  -  Tudom - bólogatok. egyetértően. - Legalább annyi kedvem van menni, mint egy zsák krumplinak...
   Felsóhajtok, majd felmászok az ágyra egy kis alvási szándékkal, de hirtelen elhangzik a jelző csengő, mire visszafordulok és egy gyors mozdulattal mindent besöprök a táskámba, ami az asztalomon van, reménykedve abban, hogy talán a holnapi óráimra is tudok majd készülni.
  -  Indulhatunk már? - fordulok vissza nyűgösen, mire Nat bólint egy aprót, de megbotlik és kiborul a táskája.
  -  Mi van veled? - hajolok le és segítek neki összepakolni.
  -  Háthát... - kezdi, de elpirul.
  -  Hajjaj, na mesélj csak! - állunk fel, de ismét a levegőbe hasít a csengő irritáló hangja, de ez már a szilencium kezdetét jelzi. Mind a ketten megdermedünk, majd rohanni kezdünk.
   Lihegve esünk be a könyvtárba, mire mindenki felénk fordul.
  -  Nocsak, nocsak... Lányok, csak nem elkéstünk? - vigyorog gúnyosan Kapcsi, miközben leengedi maga előtt a jól megszokott újságát.
  -  Ööö... - túrok zavartan a hajamba és igyekszek nem foglalkozni a rám szegeződő tekintetekkel.
  -  Ellenőrzőket, igazolatlan! - mondja nyugodtan, majd a padjára mutat. Kirángatom a sok tankönyv közül a kis füzetet és levágom az asztalra. A csattanás fülsüketítően hangzik a síri csendben. Persze mindenki megdermed és visszafojtott lélegzettel figyel. Huhú! Ezek szerint ez az első ilyen eset.
  -  Valami problémája van, kisasszony? -kérdezi ingerülten.
  -  Nincsen - mosolyodok el, majd hátat fordítok neki.
  -  Akkor kérem foglaljon helyet - emeli fel hangját. Veszíteni valóm már úgy sincs. Igazolatlan és kész. Kapcsi nem szórakozik.
  -  Jó vicc volt! - kacsintok, majd az ajtó felé indulok.
  -  De tanárúr! - áll fel hirtelen Justin, mire mindenki felé fordul, köztük én is. Választ nem várva folytatja. - Csak 40 másodpercet késtek!
  -  De késtek! - kiabál. - És ha bármi problémád van, a hölgy után lehet fáradni, világos? - ordítja. Kész, bukás lesz évvégén.
   Aztán Justin az asztalához fordul. Azt hiszem, hogy leül és befogja, de nem. Fogja magát, a cuccait egy gyors mozdulattal a táskájába sepri, majd elindul felém és megáll mellettem.
  -  Jaj, ogy felejtsem már el! - kap a fejéhez. Belenyúl a táskájába, odasétál a döbbenettől holtravált Kapcsihoz, óvatosan mosolyogva lerakja az ellenőrzőjét az asztalra, majd ennyit mond: - Legyen szép napja! - majd megfogja a kezem és kihúz a könyvtár ajtaján.
   Hallom, ahogy a taps és a füttyögés életre kel a teremben, de persze Kapcsi, mint minden mást, ezt is elintézi egy hatalmas ordítással, amitől még 5 perc után is cseng a fülem.

5. rész #Ami sok, az sok(k)

Húú:) Derégvoltrész:$ Viszont a mai CSAK Brigii Buraié <3 mert csak ő jelezte, hogy hiányolja a részeket:3
De most, hogy végre teljes gőzzel folyik a nyár, unaloműzésként ismét belefogok a történetem folytatásába:) Azért remélem tetszeni fog:$
Néhány komi után rész:) <3
Jóolvasást<3 xx

#Ami sok, az sok(k)

A titok-Vége-Hír-Az ajtó-Az új szobatárs

   Komolyan azt hittem, hogy meghalok, de az utolsó pillanatban valaki elkapja a karom. Nem látom megmentőm, de miután felhúz, a nyakába borulok .

  -  Ilyet se csinálj többet! - markol a pólómba a hátamnál, én pedig úgy szorítom magamhoz, mint még soha. - Eléggé megijedtem...
  -  Hát még én... - kapaszkodok széles vállaiba és próbálok megnyugodni. Az egyik kezével a hátamat kezdi simogatni, mire légzésem lassul. Mellkasába fúrom az arcom és veszek egy szaggatott levegőt. Jó illata van. Ezt már régebben is megállapítottam.
   Pár pillanattal később elengedem és az ajtóban álló, falfehér Ryan-re nézek. Egyből odaszaladok hozzá és megölelem. Szorosan kapaszkodik belém, én pedig érzem, hogy nagy baj van.



***

   Az utolsó bőrönd is bekerül a kocsi csomagtartójába. Szomorúan fixírozom a Marten's-em orrát, majd belerúgok egy kavicsba. Pattog egy párat, majd megáll Justin lábánál. Felnézek az arcába, mire óvatosan elmosolyodik. Azonnal viszonzom, mint az esetek 99,999%-ban, majd egyszerre Ryan felé fordulunk.

  -  Köszi srácok, tényleg... - suttogja rekedt hangon, majd tétován felém lép, hogy megöleljen. Mosolyogva kulcsolom át a nyakát és egy kicsit lábujjhegyre állok, hogy meg tudjon csókolni.

   Mikor a kocsi elhajt, elindulok befelé. Ma nem kellett bemennünk órákra. /Kiesett egy órányi szenvedés Kapcsival!:D/ Szórakozottan indulok el a lépcső felé, mikor valaki elkapja a karom, majd szembe fordít magával.
  -  Minden oké? - kérdezi Justin érdeklődve.
  -  Persze, csak fáradt vagyok - vonok vállat, majd felsóhajtok.
  -  Új szobatársat kapok - húzza el a száját, mire halványan elmosolyodok.
  -  Sok sikert hozzá - kacsintok, majd kiszabadítom magam szorításából és elindulok befelé. Egy pillanatra azt hiszem, hogy megállít, hogy utánam szól. De nem. Még a folyosó végén levő lépcső aljánál is érzem a hátamba lyukat égető pillantását.
   Felmászok az ágyamra és úgy, ahogy vagyok, el is alszok. Elég kemény éjszakám volt. Az alvás szóba se jöhetett.
   Most pedig kicsit szeretném kipihenni magam. A legegyszerűbbnek az bizonyul, hogy felveszem a fejhallgatóm és kizárom a külvilágot. Sajnos a szobatársammal együtt.
   Tehát arra keltem, hogy a telefonom rezegni kezd és Nat ideges hangját hallom.
  -  Beengednél, te foggyos? - förmed rám.
  -  Miért, nincs kulcsod? - dörzsölöm meg a szemem.
  -  De van! Csak valaki nagyon okos, belülről bezárta és benn hagyta a zárban a sajátját! Nem tudod, hogy vajon ki lehetett az? - kérdi gúnyosan, mire halkan felnevetek és lemászok az ágyamról.
  -  Szia! - nyitok ajtót, mire Nat megcsapja a homlokom.
  -  Hülye gyerek! - kerül ki és rogy le az asztala előtti rózsaszín székre.
  -  Kapcsi lefárasztott, mi? - emelgetem a szemöldököm.
  -  Nagyon vicces vagy! Azt mondta, lógósoknak egyest ad!
  -  Tök mindegy, mindenkinek egyest ad, ha lógunk, ha nem - kacsintok, mire felnevet.
  -  Hogy van Ryan? - kérdi, miközben egy laza kontyba köti a haját.
  -  Szarul... Egy ideig biztos nem látjuk... Legalábbis míg az apja fel nem épül... - vonok vállat szomorúan.
  -  Justin-nal mi van? - vonja fel szemöldökét, mire értetlen arckifejezés ül az arcomra.
  -  Mi lenne? Új szobatársat kap, amíg Ryan nincs. Bár nem tudom miért. Ha visszajön, akk... - kezdem, de elakadok, HA visszajön...
  -  Gondolod, hogy...? - nem fejezi be. Tudom, mire gondol.
  -  De miért ne jönne vissza? Csak egy baleset volt. Infarktust kapott, nem? - kutatok kétségbeesetten a telefonom után.
  -  Nem tudom! Ki tudja, milyen következményekkel járt? - harap alsó ajkába, miközben valakinek nagyon gyorsan ír egy SMS-t.
  -  Stroke... Nem tudom! Fel kell hívnom Ryan-t! - de nem kell. Ugyanis a következő pillanatban kopogtak. Az ajtóhoz lépek és kinyitom (ismét). Justin áll előttem.
  -  Bejöhetek? - kérdezi halkan. - Beszélnünk kell, most! - tol arrébb az útból, bejön, majd becsukja maga mögött a bejáratot.
  -  Nem ártana, ha minket is beavatnál! - fakadok ki, mire lenyom a székemre.
  -  Ryan nem fog visszajönni! - kezdi, mire felnevetek.
  -  Te hallgatóztál? - háborodok fel.
  -  Nem, én szóltam neki - suttog Nat.
  -  Mi van? - esek kétségbe. Az elég régóta gyakorolt nyugodt maszk lehullik az arcomról és helyette kiül rá a zavarodottság és a pánik.
  -  Ryan szeret téged, ezért nem akarta elmondani. A hivatalos jelentés szerint az apja stroke-ot kapott és meghalt.
  -  Meghalt? - csattanok fel. - Mi van? Istenem, beszéljetek már érthetőbben!
  -  Azt csinálnám! - kiált rám Justin, mire befogom. Ideges, idegesebb, mint akármelyikünk. - Szóval - folytatja halkabban -, Ryan-t apját, Mr. Butler-t lelőtték. Ryan tudta, hogy az apja mivel foglalkozik, ezért számított rá, hogy ez megtörténhet, de hogy ilyen hamar... - temeti arcát két tenyerébe. - Ryan azért nem mondta el, mert meg akart téged óvni.
  -  De mitől? Mégis mi a francért hazudott nekem? - dühöngök. - Te tudtál róla! Még neked is elmondta! - fordulok Nat felé flegmán.
  -  Mert szeret téged, nem érted? - emeli fel hangját barátnőm is, miközben Justin merevem bámul maga elé.
  -  Semmit nem tudsz, igaz? - kérdi halkan, mire bólintok.
  -  És szeretnéd tudni? - emeli rám tekintetét, mire nem bírom. Elsírom magam. - Jaj, Cingár! - lép elém és átölel, de én csak sírok. Ez így sok, nem értem, eleve gyenge az idegrendszerem. - Szeretnéd tudni? - suttogja a fülemben, mire bólintok. Justin elhúzódik tőlem, majd felül Nat íróasztalra, hogy velem szemben legyen. - Hát oké... - és elkezdte.
   Elmondta, hogy Ryan apja maffiózó, hogy veszélyes a munkája, hogy nagy ember volt, hogy a családja volt neki a legfontosabb, hogy Ryan engem szeretett a legjobban és azért nem mondta el, mert meg akart védeni. Elárulta azt is, hogy nem tudhatta, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik.
  -  De... - veszek egy szaggatott levegőt. - Miért nem köszönt el tőlem... örökre? Miért nem mondta el, hogy nem fog vissza jönni?
  -  Mert nem volt hozzá elég erős... - áll fel Justin, majd belenyúl a farzsebébe és előhúz egy borítékot, amit a combomra tesz, majd ismét megszólal: - Talán mégis! - nyom egy puszit a hajamra, majd Nat-tal együtt kisétálnak a szobánkból, kettesben hagyva a levéllel.
   Remegő kézzel veszem el a borítékot a combomról, majd kinyitom. A fehér papír könnyedén csusszan ki a helyéról. Széthajtogatom, majd meglátom Ryan fiús írását. Letörlöm a könnyeket az arcomról, majd  veszek egy mély levegőt és olvasni kezdek.

Kedves Liv,
El sem tudod képzelni, hogy mennyire sajnálom! Tudhattam volna, hogy ez lesz, de inkább nem akartam, egyszerűen csak veled szerettem volna lenni. Élvezni téged. Hogy mindig mosolyogsz, hogy nem törődsz semmi rosszal, hogy mindig optimista vagy. Ebből talán ragadt rám egy kicsi. Ezért nem gondoltam a most történtekre. Te voltál az, aki el tudta velem feledtetni az összes rosszat. Rengeteg dolgot köszönhetek neked, amiket nem fogok tudni meghálálni neked, talán soha. 
Viszont, amit most fogok mondani, fájdalmas lesz. Legalábbis nekem. Mert te vagy a mindenem.
Azt szeretném, ha többet nem gondolnál rám. Elfelejtenél és új életet kezdenél, nélkülem. Én ugyanezt fogom tenni. Szakítok veled. Soha többet nem fogunk találkozni, érintkezni, beszélni. 
Hogy miért? Mert vége van!

Ryan           

   Vettem egy mély levegőt, majd összegyűrtem a levelet és kidobtam a kukába. Magamra kaptam a pulcsim, zsebre vágtam a telefonom, majd kirángattam a gépből a Dr. Dre fejhallgatóm és felrakom a fejemre. Kivágódok az ajtón, persze kulcsra zárom azt, majd leszaladok a lépcsőn, ki az udvarra.

   A tervem az, hogy kimegyek innen, le a tópartra. Ez sikerülne is. De persze, hogy miközben törlöm le a könnyeket az arcomról és lépnék ki a hátsó nagy ajtón, valaki kívülről kinyitja azt és jól fejbe ver. Gratulálok Liv, ez vagy te!

   De amint felnézek, vissza is nyelem a kitörni készülő kiabálást.

  -  Szia, ömm... ne haragudj, megütötted magad? - fordult hozzám a srác. - Egyébként Tim vagyok, új srác! Valami Bieber új szobatársa... - kezdett el idegesen hadarni.

  - Szóval Tim - mosolygok -, valami Bieber legjobb barátja vagyok, Olivia!

4. rész #A vacsora, a hívás, egy kis kaland!

Köszönöm a kommenteket <3 3 után kövi rész:$ :*
Ha az én blogom tetszik, akkor nézzetek be ide is!

  -  Te nem vagy... normális - nyögöm ki, majd egyre jobban röhögni kezdünk. Sok mindent tartottunk bent a szilencium alatt, amit egyszerűen muszáj volt kiadnunk. A többiek furcsán néznek ránk. De mi nem nagyon törődtünk velük, mert lefoglalt minket a nevetés. Kapcsi összecsapja a magazint, majd elegánsan kisétál a teremből.
  -  Utállak - röhög, majd megölel. Azt hiszem, hogy a tanárok legrosszabb döntése volt, hogy minket egymással szembe ültettek. Már az első nap bajban voltunk, de azért remélem ez változni fog, mert nincs kedvem lerontani az átlagom. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak.
  -  Majd beszélnünk kell - motyogok zavartan, mire egyetértően bólint. Tudja, hogy mire gondolok. Azzal szoktunk poénkodni, hogy nekünk még a gondolatolvasás is könnyedén menne. Ismerjük egymást, a másik gondolatait, logikáját, észjárását.
  -   Beszéljünk - mosolyodik el.
  -  Holnap, oké? Fél hét van. Ha kilenckor villanyoltás... - kezdem, mire fintorog.
  -   Még csak most kezdtem, de már utálom - nyögi fáradtan, mire felnevetek.
  -  Akkor minek jöttél vissza? - szegezem neki a régóta kikívánkozó kérdésem.
  -  Pihenek - vigyorodik el gúnyosan. Égnek emelem a szemem, majd elveszem a telefonom a tanári asztalról. Mindenkinek le kell adnia szilencium alatt. Meg egyébként, órák alatt is.
  -  Akkor pihend magad arrébb - sziszegek, majd Justin-t eltolva az útból, kilépek a könyvtárból.
   Nem várom meg Nat-ot, mert sietek és nem szeretném, hogy Justin utánam jöjjön. Haragszom rá. Haragszom rá, mert két hónapig semmilyen életjelet nem adott magáról. Legalábbis számomra.
   Egyedül indulok el fel a lépcsőn, majd néhány viháncoló pecúrt kikerülve kivágom a szobánk ajtaját és belépek. A táskámat bevágom az asztal alá, a bőröndöm mellől pedig kirángatom a laptop-táskám. Felmászok az ágyamra, majd felcsapom a MacBook-om. Igyekszem lenyugtatni magam, bár nem tudom, hogy min húztam fel magam ennyire. Bedugom a fejhallgatóm, majd elindítom az egyik kedvenc Sum 41 számomat. Annak ellenére, hogy maxon szól a zeném, hallom, mikor Nat bejön, majd halkan becsukja maga után az ajtót.
  -  Csajos, baj van? - kérdezi halkan, mire óvatosan elmosolyodok és leveszem a fejemről a fejhallgatóm.
  -  Nincs, miért? Kéne, hogy legyen? - vonom fel a szemöldököm, miközben a Dr. Dre logót piszkálom a fülesemen.
  - Nem, csak olyan hamar kirohantál, és láttam, hogy előtte Justin-nal beszéltél... ugye nem vesztetek össze? - fordul felém egy kis aggodalommal az arcán.
  -  Nem, csak... csak egyszerűen nem volt kedvem ahhoz a beszélgetéshez és még Ryan-től sem tudtam elköszönni - sóhajtok elkeseredve.
  -  Jaj, nem fogsz belehalni! Amúgy, ezt Justin küldi - dob fel valamit az ágyra. Reflexből elkapom, majd megnézem. Elmosolyodok a csomag Oreo keksz láttán.
  -  Kérsz? - kínálom meg, de csak udvariasságból, tudom, hogy nem szereti.
  -  A-aaa - rázza a fejét. Bekapok egy kekszet, majd előbányászom a telefonom.
  -  Igen? - hallom a hangján, hogy vigyorog. Ezzel a telefonhívással beismertem a vereségem.
  -  Utállak - vágom rá egyből, mire hangosan felnevet.
  -  Ne aggódj, én is szeretlek! Jaj, Ryan! Takarodj már! - szól hátra valakinek.
  -  Látom nem értek rám - mosolyodok el, mikor egy hatalmas csattanást hallok.
  -  Tényleg ne haragudj Cingár, de igazad van - vallja be kelletlenül, aztán valaki felordít.
  -  Hülye nyomorék - röhög fel Ryan.
  -  Na, jól van! Puszillak, Dinka! - nevetek fel, majd kinyomom. Mikor Nat felé fordulok, furán néz rám.
  -  Valami baj van? - dermedek meg egyből.
  -  Semmi, csak gyanús vagy nekem - csóválja a fejét, majd kiveszi az egyik I'm in love with you my Nike! feliratú pulcsiját.
   Mikor vacsora van, nem kell sem egenruha, se semmi. Illetve a házirendben az áll, hogy Nem kötelező! Cselesek, mert tilos az egyenruhán kívül mást behozni.
   Szóval ő a Nike pulcsijában, én pedig a szürke Vans-emben - este már hideg van - indulunk el lefelé az ebédlőbe.
  -  Na, mibe fogadunk, hogy ma is junkfood lesz? - sóhajtok.
  -  Mint minden egyes nap? - nyögi kétségbeesetten, mire felnevetek. Az elején még buli volt, hogy gyorskaja lesz, de így a végére, nagyon unalmas minden nap azt enni. Van, mikor le sem jövök.
  -  Utálom... - nyöszörgök, mikor belépünk a kajáldába.
   Elveszek egy tálcát, majd a pult felé fordulok. Felsóhajtok, majd választok.

Menza

  -  Egy szelet Hawaii, egy doboz kóla, egy fánk és egy kis adag sültkrumpli - fintorgok, majd megvárom, míg a nő áttolja a kis lukon a kajákat. Biccentek egyet, majd szememmel a mi társaságunkat kezdem el keresni. Hamar meg is találom, mert Justin-on egy neon sárga pulcsi virít. Eléggé előtűnik a tömegből.
  -  Sziasztok - vágódok le a két üres szék egyikére.
  -  Csőcső - mosolyodik el Ryan, majd nyom egy puszit az arcomra. Justin a telefonjába van merülve, észre sem veszi, hogy leültem. Hirtelen felpattanok, majd mögé lépek. Még ez sem tűnik fel neki. De az már igen, mikor kihúzom a széket alóla, ő pedig seggre ül a kajálda közepén. Akkora a tömeg, hogy csak páran vesszül észre, mi mindenesetre jót derülünk.
  -  Üdv, Cingár - fintorog, miközben kezet nyújtok, hogy felhúzzam. El is fogadja, de ahelyett, hogy engedné, hogy segítsek, magára ránt. Arca csak pár centire van az enyémtől. Elvigyorodik, ezzel utat engedve tökéletes fogsorának. Szemeiben zavartság tükröződik, érzem, ahogy a szíve hevesen ver és kezei szépen lassan a fenekem felé csúsznak. Rögtön elpirulok és felpattanok, magammal rántva Justin-t. Egy dolog zavar engem ebben az egészben. Hogy nekem IS tetszett a dolog... Hogy az én szívem IS legalább olyan hevesen vert, mint az övé.
  -  Neked is szia, Dinka! - mosolyodok el, majd visszaülök a helyemre.
  -  Brutális lesz a holnapi órarendünk - teszi le mellém a tálcáját Nat.
  -  Nyolc óránk lesz, köztük dupla etika és erkölcs Kapcsival - bólogatok, mire Justin megdermed.
  -  Bahahaaa! Nekünk azt Mrs. Popkin tartja majd - harap bele a hamburgerébe Ryan.
  -  Mázlis! - vágjuk rá mind a hároman, mire felnevet.
   Csak mi ülünk a kajáldában. A hivatalos zárás szerint még van 10 percünk, de a többi diáknak se híre se hamva.
  -  Lassan menni kéne - kezdek el feltápászkodni.
  -  Igazad van - pattan fel Nat is, mire a fiúk csalódottan összenéznek.
  -  Akkor ma már nem beszélünk? - motyogja Justin.
  -  Majd holnap a szilencium előtt - ölelem meg mosolyogva.
  -  Rendben, Cingár! Szép álmokat! - suttog a fülembe.
  -  Neked is, Dinka! - borzolom össze a haját, majd Ryan-hez lépek. Mosolyogva néz rám, majd kacsint egyet. Felnevetek és a nyakába ugrok.
   A folyosók üresek, a szobákból maximum halk piszmogás hallatszik ki.
  -  Én reggel fürdök. Olyankor nagyobb a nyugi - közlöm, mikor belépünk az ajtónkon.
  -  Rendben, én most elszaladok - kapja fel a pizsamáját, a neszeszerét és törölközőjét, majd kiviharzik a szobából. Elmosolyodok, majd leengedem a redőnyt és a bőröndöm felé fordulok. Előbányászom én is a neszeszerem, majd követem Nat-et a fürdőbe, hisz fogat és arcot akarok mosni. Mikor a bőrradírra vacakolok, hirtelen megcsörren a telefonom. Addig ügyeskedek, míg síkerül felvennem.
  -  Szia Kicsim! - szólok bele boldogan, de Ryan helyett Justin szól bele.
  -  Olivia - suttog kétségbeesve, mire megdermedek. Sosem hív így.
  -  Valami baj van?
  -  Ryan... Ryan-nek haza kell mennie... - mondja halkan, gyorsan és idegesen.
  -  Mi történt? - sürgetem. 
  -  Infarktust kapott az apukája...
  -  Justin, hol van most? - rámolok gyorsan a táskámba.
  -  Hát... - kezdi, de elakad.
  -  Justin! Hol van most? - kérdezem ingerülten.
  -  Éppen a WC-t hányja tele a mai vacsorájával - suttogja zavartan.
  -  Azonnal ott vagyok - vágom rá, majd lemosom az arcomról a krémet.
   Visszasietek a szobámba, majd ledobom a neszeszerem az asztalomra. Nat-nak gyorsan írok egy cetlit, hogy elmentem és kinyitom az ablakot. Ilyenkor már senkit nem engednek sehova, így kénytelen vagyok a veszélyesebb utat választani. Az az egy nagy szerencsém van, hogy Justin-ék pont felettünk vannak. Kiállok a párkányra, majd megkapaszkodok a felettem levőbe. Veszek egy mély levegőt, majd igyekszem nem lenézni. Ha félrelépek, vagy valami, ott helyben meghalok. Felkapaszkodok Justinékhoz, majd átlendítem a lábam az ablakukon. Már félig bent is vagyok, mikor megtörténik a baj. Egy halk sikoly hagyja el a számat, majd érzem, hogy zuhanni kezdek.

3. rész #Fényképek

Köszönöm a komikat<3 3után kövi:) <3 Előre is bocsi, hogy unalmasak, de próbálom nektek az elején bemutatni, hogy mihogyan zajlik a koliban és a suliban, szóval ezek az első részek leginkább a bemutatásra szolgálnak:) <3 :D Jó olvasást:)

   Unalmas... Ezzel a jelzővel tudom illetni az
utolsó első napomat.

   Mikor kicsöngetnek az utolsó óráról, megkönnyebbülten pattanunk fel és viharzunk ki a teremből.
  -  Ez nem volt vicces - lépek ki a hátsóajtón egy csapat pecúr mögött, Nat-tal az oldalamon.
  -  Legyen már nyár - grimaszol.
   Csendben indulunk el a fák között a kolesz felé.
   A 200 m-es járda a koli és a suli között macskakővel van kirakva, körülöttünk egy mesterséges erdő terül el. Tesiórán azt szoktuk körbefutni, de inkább mindenki elbújik  a fák között a tanár elől.
  -  Mit csinálunk a szilenciumig? - fordul felém Nat mosolyogva
  -  Én még kipakolok - vonok vállat.
  -  Rendben - bólint, majd megdermed. - Ott van Josh - nyögi, majd elbújik mögöttem.
   Na igen... Nat gólya korunk óta belé van zúgva. Állítólag ő kapta meg a tavalyi végzős fiúktól A nagybetűs kulcsot.
   A koleszban a földszinten van a könyvtár, a kajálda és a TV-szoba. Az első emeleten a tanárok, a másodikon a lányok, a harmadikon pedig a fiúk vannak. Persze el vagyunk zárva egymástól. Közöttünk egy hatalmas ajtó és az állandó ügyeletes, Mr. Rob szobrozik. Szegény már nagyon öreg, de utál minket. Mi is őt.
   Nos... A kulcs... Csak Mr. Rob-nak van kulcsa a lányok részlegéhez, de valaki zseni csináltatott belőle egy másolatot, ami mindig öröklődik. Fogalmunk sincs, hogy hogyan csináltatták, de ez minden gimis fiú vágya, hogy részesülhessen a kulcs megőrzésében. A negyedikeseknél van (fiúknál), akik valami szertartással (urban legend) tovább adják azt az őket követőknek.
  -  Na már - vihogok fel. Egyébként Josh nem rossz pasi. Hatalmas kék szemek, barna, se nem hosszú, se nem rövid haj, amibe folyton beletúr. Tízből nyolc.
  -  Elment? - suttogja barátnőm, mire visszatartott nevetéssel bólogatni kezdek. - Huh - sóhajt megkönnyebbülten, majd mintha mi sem történt volna, nyugodtan indul el.
   Az út maradék részét csacsogva tettük meg. Szó esett Josh-ról, Ryan-ről, Justin-ról, Lana-ról.
   Lana volt általánosban a legjobb barátnőm. Magas, szőke hullámos haja a derekáig ér, lábai hosszúak, hatalmas kék szemei vannak, arca helyes, de nem a legszebb. De mit ér egy szép külső, csúf belsővel? Kevés olyan kegyetlen embert ismerek, mint ő...
  -  Akkor otthonosítsunk - csattan fel Nat, mikor belépünk a szobánkba.
  -  Otthonosítsunk! - nevetek fel a szó hallatán, majd az én felem felé fordulok.
   Egy emeletes ágy van bent, ami alá van betolva egy íróasztal és egy pici komód, amibe beférnek a ruhák. Bőröndöm az asztalra dobva vár rám, hogy kipakoljam, amit el is kezdek.
   A felső fiókba hajtogatom a fehérneműimet. A másodikba mennek a pólók.
Oké, van nálam egy szürke Vans pulcsi, mert az a kedvencem, egy bordó, hosszúujjú, V nyakú felső, egy kék, meg pár Bike Fest-es trikó. Ezek mind tilosak itt a suliban, csak ügyes voltam és becsempésztem őket.
Meg persze a fiókból figyel csomó sulis ing. (Utálom őket...)
   A legalsó fiókba kerülnek az alsóneműk. Egy piros, és egy sima kék csőfarmer, egy fekete cicagatya és egy magas derekú cintromsárga short. Ezen kívűl az egyenruhához tartozó szoknyákkal van tele.
   A cipőimet bent szoktam hagyni a bőröndben. Egy bordó Vans, egy zöld Converse és egy szintén bordó Marten's. Ezek közül bármelyiket felvehetem suliba, csak egy a szabály. Nincs magassarkú. Ez nem nagyon okoz gondot, mert eleve magas vagyok és hosszúak a lábaim, szóval teljesen fölösleges.
  -  Kész vagyok... a pakolással - sóhajtok, mire Nat felnevet. Mikor átpillantok hozzá, látom, hogy pár a posztereket ragasztgatja a falra. - Ez nem éééér - csúszik előre alsó ajkam.
  -  Nyugi, még van egy óránk - villant egy gyors vigyort, majd a falához fordul és letép egy darab celluxot. Egyetértően bólogatok, majd a válltáskámhoz nyúlok, mert alatta van a dobozom, ami képekkel van tele. Nat-tal, Ryan-nel, és az öcsémmel, Max-szel a nyáron egy csomó fotót csináltunk.
   Mikor Max kijelentette, hogy biciklizni fog, kinevettem, pedig nem kellett volna. Ő az egyik legjobb DH-s. Nyáron egy csomó versenyén ott voltunk és mindenhol remekül szerepelt. Mindet megnyerte. Mi pedig aranyos önkéntesekként segítettünk megépíteni a pályát.
   Fogom a saját celluxomat és elkezdem felragasztani a fényképeket a két-három négyzetméternyi területre.
   Ryan-nel a kedvenc közös képem, mikor a gólyabál után összejöttünk és csókolóztunk a naplemente előtt. Még az emlékbe is belepirulok.
   Justin-nal kettő kedvenc közös képem van. Az egyik nyáron készült. Justin éppen a medencébe akart bedobni, de magammal rántottam és pont lekaptak minket. Elég vicces fejem volt, mert sikítottam, Justin pedig pont félig röhögött, félig megdöbbent,.mert már látta, hogy mi fog történni.
   A másik kedvencem, mikor Justin éppen lufit fújt Ryan meglepetésbulijára és túlfújta. A lufi persze kidurrant, bele Justin arcába, én pedig rögtön nevetni kezdtem. Örülök, hogy akkoriban Nat kezéhez nőtt a kamera.
   Max-szel pedig az a kedvencem, ahol biciklizünk, ő az ülésen ül, én pedig a kormányon. Én sikítok és nevetek egyszerre, ő pedig elvetemülten vigyorog. Max 1 évvel fiatalabb nálam. Az szinte semmi, szóval nagyon jól kijövünk.
   Nat-tal a legjobb közös képünk, mikor versenyt ettünk. Mindkettőnk szája tele van és bandzsítunk. Nagyon sokat nevettem ezen a képen.
   Szóval ez az öt fénykép A/4-es, a többi normál méretű, vagy kisebb. Persze az órarendemnek is szorítottam helyet.
   Mosolyogva ragasztom fel az utolsó képet, mikor megszólal a szilenciumot jelző csengő. Az számomra rejtély, hogy első nap miből kell tanulnunk, de azért bedobom a táskába a cuccokat és felpattanok.
  -  Mehetünk? - nézek Nat-ra, aki vigyorogva bólint.
  -  Persze, induljunk - nyitja ki az ajtót, majd lekapcsolja a villanyt, majd sietősen indulunk el a könyvtárba.
   Két kezemet a számra tapasztom és próbálok nem hangosan röhögni, majd belerúgok Justin lábába az asztal alatt.    Megkapta a velem szemben levő helyet és ahelyett, hogy a tankönyveit nézné át, engem nevettet. Nem akarom elengedni a számat, mert nagyon félek, hogy hangosan felröhögök. Igazából attól félek, hogy Kapcsi kiakad. Egy hatalmas sportújságot tart maga előtt, amit látszólag olvas, de a legkisebb neszre is felkapja a fejét. Még sosem hangoskodott senki, mióta Kapcsi van bent velünk, mert mindenki túlságosan fél tőle.
   Justin ismét vágott valami idióta fejet, én pedig izomból lábon rúgtam. A fájdalomtól alsó ajkába harapott, hogy ne kiáltson fel. De sajnos az ellenkező hatást érem el. Még jobban nevetnem kell, de most már legalább ő is fuldoklik. Kapcsi megköszörüli a torkát, mire az ijedtségtől mind a ketten befogjuk. Kapcsi elszakítja rólunk a tekintetét, visszafordul az újsághoz, majd lapoz egyet.
   Fogok egy cetlit és odafirkantom:
  ~  Dinka! - odacsúsztatom elé.
  ~  Cingár! - dobja a tankönyvemre.
  ~  Hagyjál már! - gyűröm csinos kis galacsinná, majd az ölébe dobom. Meg sem nézi, csak egyszerűen befogja és fejbe dob vele. Aztán két kezét a szájára tapasztja, majd hála Istennek, megszólal a szilencium végét jelző csengő.

2. rész #Szeptember 1.

Koli^^

   Ma van az utolsó évünk első napja. Ez olyan szempontból furcsa, hogy tudom, ez az utolsó első tanítási napom a suliban.
   Mikor felveszem a béna egyenruhát (kék rakott szoknya, fehér, karcsúsított fazonú ing, rá hímzett iskolacímerrel), azon jár az agyam, hogy mi lesz velem egy év múlva ilyenkor. Kivel leszek és hol... Vagy melyik iskolában?
   Natalia, a szobatársam, énekel.
 - I don't care! I love it! - szállok be a refrénbe. A végén felnevetünk, majd lepacsizunk. - Ma vendégeink lesznek - veszem a vállamra a táskám, majd a reakcióját várom.
 - Woa! Justin is jön? - kerekedik el a szeme.
 - Elvileg, de stúdiózik - fintorgok, majd felkapom a kulcsot az asztalról.
 - Ó... - görbül lefelé csalódottan a szája.
 - Mehetünk? - fordulok vissza, mire lassan bólint.
   A nyár édeskés illata még a levegőben terjeng, annak ellenére, hogy ősz van. A kerten keresztül diákok igyekeznek a főépület felé. Az iskola nagy, emeletes. Valami elmebeteg kanárisárágra festette, de legalább messziről kiszúrni. Középen az iskola címere, ami egy nagy bagoly, mert mi igazán bölcsek vagyunk... Ühüm... Alatta egy nagy diófa ajtó, gyönyörűen faragva, amit csak a tanárok használhatnak, mondván, hogy hogy nézne ki, ha minden diák becsapná maga után. Tehát mi tanulók megkerüljük az épületet és beállunk a hátsó ajtónál levő sorba, ahol mindenkinek leellenőrzik az egyenruháját.
 - Ez olyan nagy hülyeség. A házirendben benne van, hogy kötelező az egyenruha! Felfogtuk, minek kell csekkolni? - nyavalyog Nat, mint minden egyes év elején.
 - Ezért - bökök állammal az egyik gólya felé, aki farmerban és egy rózsaszín Philippe Russel pólóban kullog velünk szembe, miután az ügyeletes tanár leordította a fejét, elkérte az ellenőrzőjét és visszazavarta a koleszba átöltözni. Az elsősöket nálunk csak Pecúroknak nevezik. Szegények elég kemény trenírozásnak vannak kitéve. Idén pedig mi kínozzuk őket és ha rajtunk múlik, nem hagyják el élve a sulit.
   Mrs. Poppkin a mai ügyeletes. Mikor Nat-tal sorra kerülünk, óvatosan végig mér minket, majd próbál nem megölni a pillantásával. Utál mind a kettőnket, mint minden egyes tanulót a suliban. Sőt, szerintem az egész világon. Az ok továbbra is ismeretlen.
 - Mehetnek - vakkantja, majd a mögöttünk levőkhöz fordul. Unottan bólintunk, majd belépünk az iskolába.
   A folyosón tipikus "suliszag" van, amihez bőven lesz időm hozzászokni.
 - Osztályfőnökivel kezdünk? - piszkálgatja körmét Nat, mire bólintok és a szekrények felé vesszük az irányt.
   Mivel ő Natalia Smith, én pedig Olivia Shadow, egymás mellett van a szekrényünk. Feltépem az ajtót és elmosolyodok, mikor meglátom a fényképeket. Van Ryan-nel, Nat-tel és Justin-nal is egy halom közös fotónk, amikkel kitapétáztam a szekrényem. Ha a pecúrok arra jönnek és meglátják, teljes extázisba esnek, olyankor kénytelen vagyok menekülni...
Arról ne is beszéljünk, hogy mi van, ha Justin jön értem suliba. Ez havonta egyszer előfordul, legtöbbször vonatoznom kell. De olyankor a többi lány elég viccesen teszi az agyát.
   Mikor megfordulok, Tom, a focicsapat kapitánya és haverja, Fred, egy csapat pecúrt hajt, akik békaugrásban pattognak a folyosón. Tehát elkezdődött. Az utolsó év, ami mint később kiderült, tartogatott még egy pár meglepetést.
   Szóval ez a nap is legalább olyan átlagosnak tűnt, mint a többi. De mikor elhallatszik a jelzőcsengő, ami azt jelzi, hogy 3 perc van a rendes becsengetésig, a folyosón hatalmas tömeg gyűlik össze. Mind egy felé fordultak.
 - Mi van ott? - torpan meg barátnőm, miközben elkapja a karom.
 - Talán nézzük meg - nevetek fel és elindulok. Amit a tömeg közepén találok, megdöbbent. Nem is amit, hanem akit.
 - Justin? - torpanok meg.
 - Szevasz Cingár! - vigyorodik el.
   Még mikor megismerkedtünk, idióta beceneveket találtunk ki egymásnak. Mivel sovány voltam és vagyok is, egyszerűen Cingárnak hív. Viszont ő idióta, szóval csak lazán Dinka lett a beceneve.
 - Dinka, mit csinálsz itt? - furakodok át a tömegen, majd a nyakába ugrok. - Nem mondtad, hogy jössz! - engedem el. Utoljára egy hónapja láttam, utána vagy ő, vagy én voltam behavazva.
 - Semmit - villantja meg féloldalas mosolyát.
 - De komolyan, miért jöttél? - értetlenkedek továbbra is.
 - Te... te vagy az új osztálytársunk? - döbben meg Nat, mire Justin vigyorogva bólogat.
 - Erről én miért nem tudtam? - pislogok kerek szemekkel.
 - Mert nem kérdezted és nem... - kezd el érvelni. Ebből még veszekedés lesz. Hirtelen egy kar fonódik a derekamra.
 - Szia - suttogja a fülembe Ryan, mire megfordulok.
 - Sziaaaa - mosolyodok el, majd adok neki egy gyors puszit. Elvégre iskolában vagyunk. - Ő mit csinál itt? - pillantok Justin felé.
 - Ő az új osztálytársatok - von vállat óvatosan.
   Ja igen. Azt elfelejtettem mondani, hogy Ryan-nal csak évfolyamtársak vagyunk.
   Hirtelen valaki megköszörüli mögöttünk a torkát. Ryan villám sebességgel enged el. Mögöttünk Kaparó tanárúr áll. Az összes diák csak lazán Kapcsinak hívja, de utálja ezt a nevet.
 - Jó reggelt tanárúr - köszönök illedelmesen, mire morog valamit.
 - Szép reggelt! - vigyorog Justin, Ryan már el is tűnt. Gyáva...
 - Mr. Bieber, örülünk, hogy megtalálta az iskolát - vicsorog, majd a teremajtóra mutat, jelezve, hogy körülbelül három másodpercünk van bemenni. Egyből beiszkolunk.
   Levágódok a szokásos helyemre, Nat mellé a leghátsó padok egyikébe. Hirtelen hallatszik az óra kezdetét jelző csengő is, mire Mr. Charles csukja be maga mögött az ajtót.
   Az ofő jófej, de szigorú.
 - Gyerekek, csendesebben! George! Ülj már le és engedd el Jessica kezét! Natalia, smikcuccot a táskába! Holly és Claire, befejezni a vihogást! Justin, fejhallgatót ide! - kiabálta el magát, mire csend lett. - Szóval kedves gyerekek! Ezennel megkezdődött az utolsó tanév. Mindenkitől elvárom, hogy a maximumot hozza ki magából. Justin, fiam, miért állsz? - hagyja abba egy pillanatra a beszédét, mire mindenki Justin felé fordul. Justin az ajtóban áll és mosolyog.
 - Hova üljek, tanárúr? - kérdi. Fura a szájából ezt a szót hallani.
 - Mivel Olivia mellett van az egyetlen üres hely, gondolom ez nem kérdéses - ráncolja a szemöldökét, mire Justin szórakozottan beül a mellettem levő padba. - Szóval. Hála Istennek, ez az utolsó évem veletek és tudom, hogy ez lesz a legrosszabb év, mert teljesen ki fogtok fordulni önmagatokból. Akkor kezdjük az évet!  
   Ezután nem történt semmi érdekes. Megkaptuk az órarendet, az éves programtervet, a szakköröket és ki is csöngettek.
 - Hosszú lesz ez... - fintorog Nat, miközbe becsapja a piros mappáját, majd feláll.
 - Az bizony... - bólintok, miközben átnézem a jegyzeteket és a lap sarkára firkantott bevásárlólistát. - Indulhatunk?
 - Persze!
 - Akkor gyere!
 - Idén is beköltöznek a koliba? - bök állával Nat a folyosón őrjáratozó tanárokra.
 - Tegnap láttam, ahogy Mrs. Popkin szenved a bőröndjével - sóhajtom, mire barátnőm felnevet.
 - Legalább segítettél neki? - torpan meg, mire egy "ezttesemgondolodkomolyan" pillantással válaszolok, majd felnevetünk és utat törünk a szekrényekhez.

1. rész

   Akkor kezdjük az elején. Elárulok néhány fontos dolgot, amit nem árt tudni. Például a nevem. Ami nem más, mint Olivia Shadow. Vagy például a becenevem, Liv. De az is fontos, hogy 18 vagyok és gimis, idén végzek. Még fontos lehet, hogy a haverokkal lakok, koleszban.
   De mondjuk azt is tudni kell, hogy a kedvencem az Oreo keksz és Ryan Butler a pasim. Oké, ez sok, vagy csak én érzem így?
Szóval négy éve járunk. Ebből logikusan következik, hogy jóban vagyok Justin-nal, Justin Bieber-rel. Egész közel áll hozzám, még Ryan mutatta be nekem. Egyből megtaláltuk a közös hangot. Ez volt... Mikor is? 2009-ben. Igen. Azóta kicsit tündérmesés az életem és nyálas...
   Szóval a nevem Olivia Shadow, vagy Liv, a kedvencem az Oreo keksz, 18 vagyok, végzős, koleszos vagyok, a pasim Ryan Butler és Justin Bieber a legjobb barátom... Mit hagytam ki...? Tudom! Szeretek nevetni. Csakúgy. Mindegy, hogy min, vagy kin. A lényeg, hogy nevessek, de annyira, hogy fájjon az arcom, a hasam, a szám.
   Mit szeretek még? Annyi csokit enni, hogy már fenn áll a túladagolás veszélye. Mikor már bekapsz még egy utolsó kockát és mikor lenyeled, csiklandozza a torkodat. Imádom azt az érzést.
   A srácokkal párnacsatázni, az nagy poén... Egyszer levertünk egy vázát, de megragasztottuk... Inkább hagyjuk...
   Ez volnék én, hát kezdjük!

0. rész

   Hát, idáig is eljutottam.
Ez a harmadik Justin-os blogom, remélem tetszeni fog nektek:) Nem sokára fent lesz az első rész is!
- Minél több a komi, annál hosszabb lesz a kövi rész
- Amint megvannak a komik, azonnal rakom fel a kövit (előre fogok írni)
- Remélem tetszeni fog! <3
- Na, csináljuk:$